A Kárpátok vonulatától délre fekvő terület a Kárpát medence, ahol Magyarország elhelyezkedik, a civilizáció hajnalától fogva emberlakta hely, és kultúrák keveredésének színtere. Lovas népek – szkíták – és többé-kevésbé megtelepedett életmódot folytató indoeurópai (trák, illír, kelta) törzsek váltották egymást.
Magyarok A hét ősi magyar törzs a Kr.e. 1.000 és Kr. e 500 között az Urál-hegység délnyugati lábánál kibontakozott népcsoport részeként Ázsiából érkezett. Az őshazából Kr. u. 700 és 750 között vándoroltak a Fekete-tenger melletti Levédiába, majd kb. 400.000 emberrel megérkeztek a Kárpát medencébe 896-ban. Mindkét szótag a – „mogy” és „eri” – eredeti jelentése „ember, férfi”. Később az ország és a nép is felvette a magyar nevet.
A Római Birodalom Augustus császár alatt terjesztette ki fennhatóságát a Dunától délre eső területekre, megalapítva Pannónia tartományt, amely a terjeszkedő birodalom északkeleti határvidékét alkotta. A kiépített helyőrségek és városok közül Aquincum – napjainkban Óbuda környéke – lett Alsó Pannónia fővárosa.
További katonai táborokat hoztak létre Pécs (Sophianae), Győr (Arrabona), Sopron (Scarbantia) és Szombathely (Savaria) környékén. A II. század közepére több, mint 20.000 katona védte a Duna déli partját Budapest és Bécs között.
A 4. századra a birodalom erejének hanyatlása következtében Róma fokozatosan kivonult Pannónia területéről, magára hagyva ezzel a Kárpát-medencét, amelyet hamarosan a hunok vettek birtokukba, Attila vezetésével.
A hunok Kr.u. 430-ban, az utolsó római légió kivonása előtt foglalták el Aquincumot, de Attila halála után 453-ban megadták magukat. Az avarok is megjelentek a nyugatra nyomuló germán törzsek mellett, majd a ritkán lakott területet az Avar Birodalomhoz csatolták a 6. században.
A viszonylagos nyugalomnak azonban a magyar törzsek támadása vetett véget.
Portyázó Magyarok
Árpád vezér a hét törzs élén, kb. 500 000 fős sereggel kelt át a Kárpátok hágóin, hogy birtokba vegye a medencét. Az Urálon túli szálláshelyről érkező törzsek 896-ban telepednek meg az új vidéken, felállítva a magyar történelem egyik legfontosabb évszámát. Az új népet széles körben csak úgy emlegették, hogy: „A Magyarok”.
A 10. század folyamán a magyar törzsek állandó kalandozásaitól rettegett a keresztény világ. A portyázásaik során mélyen benyomultak Franciaország, Spanyolország, Olaszország és Németország belső területeire. Konstantinápolyt és a Bizánci Birodalom déli területeit is számos támadás érte. A lovas harcmodornak és a gyors csapatmozgásoknak köszönhetően sikerült elkerülniük az ellenük felállított seregeket, miközben tovább zsákmányoltak.
Nem minden kalandozás járt azonban sikerrel, I. Henrik Riadénél (Merseburg) 933-ban megveri a magyarokat, majd Nagy Ottó német király 955-ös augsburgi győzelme súlyos vereséget jelent számukra. Az ellenük újonnan kidolgozott nyugati taktika hatékonynak bizonyult, a magyarok csapatait legyőzték és szétzavarták.
Két lehetőség marad számukra: vagy civilizált állam keretein belül szerveződnek egységbe, vagy örökre eltűnnek a térképről. Géza, a magyarok új fejedelme – aki Árpád vezér dédunokája – 972 után ismét nyugatra indult, de ezúttal a keresztény világhoz, békével.
István király, Magyarország első keresztény királya és a magyar állam alapítója, a trónt apjától, Géza fejedelemtől örökölte 997-ben. Kezdetben fejedelemként uralkodik, majd miután 1000-ben II. Szilveszter pápa koronát küld számára, királyként. Öröksége egy keresztény államszervezet. Halála után 15 évvel, 1038-ban Székesfehérváron szentté avatták. Szent István koronaékszerei a magyar nemzet szimbólumai; kiállítva a Nemzeti Múzeumban láthatók.
